Már a kezdeteknél is egy Franz bábáskodott
A helyi tornaegyletből kiváló alapítók akár ölre is mentek volna azért,
hogy – Franz John vezésletével – létrehozhassák az FC Bayern 1990 Münchent.
Az új klub különféle fúziók után 1924-ben állt saját lábra, FC Bayern München néven
Franztól Franzig – akár ezt a címet is adhatnánk annak a reményeink szerint élvezete időutazásnak, amelynek keretében bemutatjuk a legsikeresebb német klub, a Bayern München történelmét. A végpontot aligha kell magyarázni, hiszen még ma is Franz Beckenbauer elnök a klub első számú ikonja, de azt talán kevesebben tudják, hogy a kezdeteknél is egy Franz, Franz John tüsténkedett a leginkább.
Ő volt a szószólója azoknak az ifjaknak, akik 1990. február 27-én a müncheni „Zum Bäckerhöfl” nevű vendéglőben amellett érvelték, hogy a Münchner Turnverein 1897 labdarúgó-szakosztálya csatlakozhasson a Dél-német Labdarúgó-szövetséghez. A tornászrészleg viszont nem akarta ezt engedélyezni, már majdnem ölre mentek a felek, amikor egy Max Maull nevű úriember kért szót, és a következőt mondta: „Uraim, láthatják, hogy ezek a fiatalok ki akarnak lépni, és új klubot szeretnének alapítani. Mindenkinek jobb, ha befejezzük a perlekedést, és gondoskodunk arról, hogy a jövőben is egyetértésben élhessünk.”
Végül győzött a józan ész, a bunyó elmaradt, a később közfelkiáltással elnökké választott Franz John vezérletével a lázongó fiatalok (Nägele, Schmid, Fritz és Karl Wamsler, Pollack, Ringler, Focke, Francke, Friedrich, Zöpfel) este fél tíz körül megalapították az új egyesületet, az FC Bayern 1900 Münchent.
|
A Gisela nevű étteremben |
|
megalapították az új egyesületet, |
|
az FC Bayern 1900 Münchent |
Franz John egy közelmúltban előkerült, 1919-ben írt, Georg nevű müncheni barátjának címzett levelében a következőképp emlékezett az ünnepélyes pillanatokra: „Éppen tizenegyen, csapatnyian alapítottuk meg a Bayernt. A névről kemény vita zajlott. Én és még néhányan a Bayernért küzdöttünk, mások attól féltek, hogy így összekevernek bennünket a Bavariával.”
Hivatalossan tehát 11-en hozták létre a Bayernt, ugyanakkor az is tény, hogy az alapító okiratot már később készítették el, és azon az „ősatyáké” mellett további hat név szerepel. Az ifjak a kéket és a fehéret választották a klub színeinek, havi egy márkában állapították meg a tagdíjat, az új belépőknek pedig két márkát kellett letenniük a csatlakozáshoz.
A csapat néhány nappal az alapítás után lejátszotta az első mérkőzését is, amelyről sokáig mindenki úgy tudta, az anyaegyesültek MTV ellen vívta a Bayern. John fentebb már idézett leveléből azonban kiderült, az a gárda csak a második volt a sorban.
„Az első riválisunk az 1. Münchner FC volt. A Bayern csere nélkül állt ki, az egész egyesület játszott. 5-2-re nyertünk. Az eredmény: néhány új társ. Huber, Geigel és Lippl a TV 1860-tól jött hozzánk. Kurt Weber Drezdából, Zimmermann Berlinből. Régi ismerősök…” – írta utóbb John.
Az első mérkőzéseket még a város által adott pályán, a Schyrenstrassén játszotta a csapat, és csak azt követően költözött át a Clemensstrasséra, hogy a klub első szponzora, az alapító Wamsler fivérek édesapja, Karl Wamsler Senior, illetve Kuno Friedrich anyagilag is megerősítette a társulatot.
Wamsler volt az első szponzor, ő vette az első kapukat a Bayernnek, ő tette le az alapkövét a Clemensstrassén épülő pályának, érdemei elismerésként ő lett az első tiszteletbeli klubtag.
A Bayern megalakulása után öt hónappal már tagja volt a délnémet szövetségnek, az esztendő végén lebonyolította az első külföldi túráját (el is szenvedte fennállása első vereséget a cseh DFC Prahától, amely december 9-én 8-0-ra ütötte ki), három évvel később, immár minden tekintetben (elnök, edző, játékos) Willem Hesselink irányításával megszerezte az első trófeáját. A Bajor-kupáért, egyben a városi bajnoki címért lejátszott meccsen 6-2-re verte meg az 1. Münchner FC-t, és az akkor elhódított titulust további két éven keresztül biztosan őrizte.
Az egyre jobban izmosodó egyesület 1906-ben fuzionált a Münchner SC-vel (F. A. Bayern im MSC lett az új formáció neve, és a fekete helyett immár piros nadrágot kellett hordaniuk a játékosoknak), majd még ugyanabban az évben bekapcsolódott a keleti kerületi bajnokságba, és nyitányként 9-2-re el is páholta a Wacker Münchent.
Egyre több csalhatatlan jele volt a klub fejlődésének, a következő évben a Leopoldstrassén volt már a csapat hazai pályája, ez volt az első olyan stadion a városban, amelyben a játéktér mellett már lelátó is állt. Gyorsan rájöttek arra is, hogy ha igazán előre akarnak lépni, akkor a futballistáknak csak egy feladatra szabad összpontosítaniuk: a játékra. Az 1908-ban létrahozott technikai bizottság őket hivatott teendőket külön stáb végezte. És az sem volt utolsó szempont, hogy a Bayern is követte a kor hagyományait, és szinte állandóan angol edzőt szerződtetett. Úgy tűnt, hatott az a lecke, amelyet még 1908-ban egy amatőrcsapat adott a klubnak: akkor a The Pirates 8-0-ra verte meg Münchenben a Bayernt.
Kerületi és bajor bajnoki címeket követően az I. világháború lelassította a gyarapodást (a harcok alatt azért hét titulus így is összejött), 1914-ben például szinte az egész csapat és a vezérkar megkapta a behívóját, ezek fényében talán az volt a meglepő, hogy a világégést követő első közgyűlésen csak 61 egyesületi tag emlékére tartottak gyászszünetet.
A szomorú időszakot fellendülés követte, a taglétszám gyarapodott (1920-ra elérte a 700-at, és ezzel a Bayern volt München legnagyobb klubja), az egyetlen 1919-ben kivált az MSC-ből, és a Turnverein Jahnnal való fúzióját követően rövid ideig TuSpV Bayernként emlegették. Ennek a gárdának már az angol sztáredző, William Townley volt a trénere, aki korábban a Fürthtel bajnokvolt, de eredményesen szerepelt a prágai DFC-vel, illetve a Karslruhéval is. Ő volt a Bayern első profi edzője, az egyérintős játék meghonosítója, a rendszeres tréningek bevezetője, illetve három meghatározó játékos, Josef Pöttinger, Ernst Nagelschmitz és Ludwig Hofmann felfedezője.
Atléta a válogatottban
Alig tíz évvel a megalakulása után büszkélkedhetett az első német válogatott játékossal a Bayern München: az 1890. január elsején született Max „Gaberl” Gablonsky 1910. május 16-án, a Belgium elleni, 3-0-ra elveszített mérkőzésen lépett először pályára a nemzeti tizenegyben, méghozzá Duisburgban. A szélsebes jobbszélső később még három alkalommal, rendre 1911-ben, ölthette magára Svájc (6-2), október 9-én Ausztria (1-2) és október 29-én Svédország (1-3) ellen. Gablonsky 1922-ig körülbelül 500 mérkőzésen lépett pályára a Bayernben, majd szerelmét, egy hoteltulajdonos lányát követve, Duisburgba igazolt. Gablonsky a futball mellett az atlétikával is foglalkozott, tagja volt az 1912-es olimpiára készülő 4x100-as váltónak, de egy vizsga miatt le kellett mondania a részvételét az ötkarikás játékokon.
A Townley által lefektetett alapokra építkezett a skót Jim McPherson, aki, munkamániás lévén, hatalmas hangsúlyt fektetett az erőnléti felkészítésre. Az ő ötéves, szisztematikus ténykedésének hála, a Bayern 926-ban, fennállása során először, a Fürth legyőzésével megnyerte a délnémet bajnokságot. Ráadásul ezt már abszolút önállóan! 1924 elején ugyanis a klub kivált a legutolsó fúziójából, és Kurt Landauer elnök vezérletével FC Bayern München néven saját lábra állt. Egy évvel később pedig meglett az új otthon is – albérletben. Az elöljárók ugyanis megegyeztek az 1860 München vezetőivel arról, hogy ők is használják a Grünwalder Strassén lévő arénát, ami, mint később kiderült, egészen az 1972-es játékokra épült Olimpiai stadion felavatásáig otthont adott a Bayern hazai mérkőzéseinek.
A fentebb már említett Fürth elleni mérkőzést is ezen a pályán rendezték meg, a helyszínen 30 ezren látták a diadalt, és ebből a sikerből már a rádióhallgatók sem maradtak ki, hiszen a csatát az éterben is élőben lehetett nyomon követni. A bajnoki cím egyúttal bebocsátást jelentett az „össznémet” bajnoki fináléba, amelyet azonban a gárda – általános meglepetésre – 2-0-ra elbukott a Fortuna Leipzig ellen. Sok Bayern-szurkoló nem hitte el az eredményt, és a rádiót hívogatta, hogy milyen mérkőzést is közvetítettek valójában...
Landauer négy korszaka
Egyedülálló módon Kurt Landauer négy különböző periódusban is irányitotta elnökként a Bayern Münchent – amire, figyelembe véve napjaink tendenciáját, senkinek sem lesz már lehetősége a jövőben. A 1884. július 28-án Planeggben született Landauer 1901-ben játékosként kezdte meg a karrierjét a bajoroknál, majd 1913-ban megválasztották a klub elnökévé. Első regnálása mindössze egy évig tartott, 1919-ben két esztendőre került hatalomra1922-ben pedig már több mint egy évtizedre. Az üzletember különösen ebben a periódusban tett sokat a Bayernért, megváltoztatta az arculatot, gazdasági átalakításokat hajtott végre, és óriási része volt az első német bajnoki címben. Adolf Hitler hatalomra jutása után, zsidó származása miatt, emigrációba kényszerült. Svájcból való visszatérését követően,
1947-ben ismét kézbe vette az irányítást, de csak négy évre. 1961. december 21-én hunyt el.
A következő nagy nekirugaszkodás sem járt sikerrel, az új edzővel, a magyar Weisz Konráddal kiálló csapatot a Hamburg állította meg, méghozzá hatalmas, 8-2-es pofonnal. Egy másik magyarnak Dombi „Little” Richárdnak viszont már sikerült a csúcsra kormányoznia a bajorokat! A „mindenesnek” is tartott, edzőként, menedzserként, szervezőként és üzletvezetőként is ténykedő Dombi 1930-ban érkezett meg a Bayernhez, és két évvel később már ő volt az első számú hős.
A nagy menetelést 1932. január 10-én, a városi rivális 1860 München 3-1-es legyőzésével kezdődött, és még az olyan kudarcok sem tudták feltartóztatni a csapatot, mint a Pforzheimtől elszenvedett 6-2-es vereség. Bár a délnémet bajnokságot nem sikerült megnyerni (a döntőt nem is lehetett végigjátszani, mert a Bayern kárára két tizenegyest elnéző bíró ténykedésén feldühödött szurkolók ellepték a stuttgarti gyepet), ez már nem volt feltétele a német bajnokság főtáblájára kerülésnek.
Ott pedig nem lehetett feltartóztatni a Bayernt! A nyolcaddöntőben a szinte teljesen ismeretlen Minerva 1893 Berlin ellen csak 15 ezren látogattak ki a Grünwalder Strasséra, ők voltak az utolsók, akik az idény során otthon láthatták játszani végül a 4-2-es győzelmet arató csapatot. A következő körben mér Lipcsébe kellett utaznia a gárdának, a közép-németországi bajnok Polizei SV Chemnitzhez, amelyen Rohr, Welker és Schmid I góljával 3-2-re sikerült legyőzni. A mannaheimi elődöntőben a nagy rivális, akkor már ötszörös bajnok Nürnberg következett: a Bayern védelme kifogástalanul működött, elöl pedig Rohr és Welker ismét bekotort egy-egy gólt.
Jöhetett a döntő, a maga bizarr körítésével. A szövetség Nürnberget jelölte helyszínnek, ráadásul a regionális bajnokságban a Bayernt megelőző Eintracht Frankfurt várt a Dombi-fiúkra. A magyar edző minden lélektani fegyvert bedobott, a legnagyobbat talán azzal húzta, hogy a csapatot mindenki elől elzárta. Az újságírók, de még a klubelnök, Kurt Landauer sem tudta, hogy a Bayern a nürnbergi Württemberger Hofban ütötte fel a főhadiszállását. Persze, lehet, hogy Landauert ez nem is nagyon érdekelte, adtak neki bőven feladatot a müncheni drukkerek. 412 munkanélküli például úgy határozott, a München és Nürnberg közti 200 kilométert kerékpárral teszi meg. Megtették – az elnök pedig hálából minden költségüket állta.
1932. június 12-én aztán 55 ezer néző előtt a Bayern ismét megpróbálta megszerezni története első bajnoki címét. Dombi, utolsó meglepetés gyanánt, még a taktikán is módosított, az addig rendre jobbszélsőt játszó Welkert a túloldalra vezényelte, míg a jobbösszekötő Bergmaiert kitolta Welker helyére.
A finálé jutalomjátékot hozott. A 35. percben Ossi Rohr kezezés miatt befújt tizenegyesből szerzett vezetést a Bayernnek, majd két, egyformán lécen csattanó Haringer-szabadrúgást követően, a 75. percben került fel a pont az i-re. Bermaier passzával Krumm lódult meg a jobb oldalon, befelé húzott, majd lőtt, és a labdája a jobb kapufáról a hálóba pattant.
Jöhetett a müncheni örömünnep, a városban való kocsikázás és egy nagy korszak lezárása.
Nemzetközi bajnokságok
A Bundesliga 1963-as beindulása előtti időszakban a (nyugat)német bajnoki cím sorsa már-már kuparendszerben dőlt el, hiszen az úgynevezett regionális bajnokságok legjobbjai (eleinte a bajnokok, később már bővült a mezőny) egyenek kiesés rendszerben határoztak az aranyérmesről. A területi változások folytán az 1902-ben induló sorozatban (az első bajnok a VfB Leipzig volt, amely az 1903-as fináléban a DFC Prag együttesét verte meg 7:2-re) többek között francia, luxemburgi, osztrák, és cseh csapatok is elindulhattak, nyernie azonban csak a bécsi Rapidnak sikerült, 1941-ben. A Bayern München egyszer, 1932-ben tudott győzni a sorozatban.
1932-33-ban sikerült sorozatban hetedszer is megnyerni a délbajor bajnokságot, de utána a hitleri diktatúra a Bayern történetére is alaposan rányomta a bélyeget. Kurt Landauernek zsidó származása miatt mennie, majd menekülnie kellett (Svájcban fogadták be), Dombi sem maradhatott – maradt helyettük a középszer.
De ez csak a kezdet volt… 1939-ben már választaniuk is tilos volt az egyesületi tagoknak, mindössze javaslatot tehettek az elnökség összetételére, aztán a politikai érdekek eldöntötték, kik irányíthatták valóban a Bayern Münchent. A háború alatt egyre kiszolgáltatottabb helyzetben voltak a csapatok, a bajnokságban például csak olyan klubok nevezhettek, amelyeknél volt atlétikai szakosztály, azon belül pedig voltak versenyzők 100 és 1500 méterek síkfutásban, távolugrásban és diszkoszvetésben.
A gárdák gyakran fúziókra kényszerültek (a Bayern például még az 1860 Münchennel is összeállt néhány találkozó erejéig, de a formáció a Nürnberg elleni 0-5 és a Fürth elleni 0-6 alkalmával sem hozott sikert), aztán 1942-től már 50 kilométernél távolabb fekvő csapatok ellen nem lehetett mérkőzéseket játszani, és ezzel be is fellegzett a tartományi bajnoki rendszernek.
Egy évvel később pedig – átmenetileg – a Grünwalder Strassén lévő pályának is, amelyet október 2-ről 3-ra virradóra lebombáztak. 1944.július 13-án a székház jutott hasonló sorsra…
Szinte napra pontosanegy év elteltével viszont megkezdődött a Bayern München és a német futball újjáépítése. A Hitler-korszak utáni első labdarúgó-mérkőzést 1945. június 24-én vívták Németországban, a Bayern a Hypo-Platzon találkozott az FC Wackerrel, és kikapott tőle 4-3-ra. Ez a találkozó Xaver Heilmannsedernek, a Bayern elnökének 48 órás börtönbüntetést is hozott, mert elfelejtett engedélyt kérni a Münchenben állomásozó amerikai erőktől a mérkőzés megrendezésére.
A vendéglős nem sokáig állt a klub élén, hiszen 1947-ben (röviddel azután, hogy 1946. december 29-én, a Bayern fennállása során először, utolsó helyen állt a tabellán) Svájcból visszatért Kurt Landauer, és ismét kézbe vette az irányítást. A klub kezdett egyenesbe jönni, a gazdasági helyzet stabilizálásán sokat segített az olyan meccsek, mint például a Nürnberg elleni, amelyet 45 ezren tekintettek meg 1948 májusában – az Olimpiai stadion megnyitásáig ez jelentette a nézőrekordot! Az emberek tehát már jöttek, a sikerekre viszont még jó ideig várni kellett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
