Azok a „németes” nyolcvanas évek

Jóllehet a Bayern München vezetői, edzői, játékosai, no és a szurkolói szinte folyamatosan a nagy nemzetközi sikerekről álmodtak, ebben a dekádban a bajorok kénytelenek voltak túltenni magukat két elbukott BEK-döntőn, és „beérni” öt Bundesliga-bajnoki címmel.

Az előző szezon sikerreceptjét már ismerte mindenki, azonban senki sem találta meg az ellenszerét: avagy az új évtized első idényében is a remek finis hozta meg a Bayern Münchennek az aranyérmet. Igaz, ezúttal az idény eleje is biztató volt (éhgyomorra, előkészületi meccsen 9-1-es siker a Real Madrid ellen…), a közepén azonban megint a Hamburg keveredett a mezőny élére, csakhogy még a Bayernt kívülről-belülről ismerő, az Egyesült Államokból hazatérő Franz Beckenbauer sem tudta a csúcsra vezetni az északiakat. A 29 találattal gólkirály Karl-Heinz Rummenigge, illetve a 17-et hintő Paul Breitner vezette társulat a hajrában nyolcmeccses győzelmi sorozatot hozott össze (30-5-ös gólkülönbséggel), a hárompontos hátrányból, pedig négypontos fórt varázsolt.

Az évad meccsét azonban mégis a BEK-ben játszotta a társulat, legalábbis Csernai Pál edző szerint, aki állította, az Ajax elleni nyolcaddöntő visszavágóján 5-1-re diadalmaskodó tizenegy káprázatosan futballozott. A BEK-siker felé menetelő gárdát később a Liverpool állította meg, az elődöntőben, az idegenben lőtt egyetlen Kennedy-gól sorsdöntőnek bizonyult. AZ Anfield Roadon ugyanis 1981-ben sem zárult le a német csapatok fekete szériája, és továbbra is gólképtelenek maradtak a Pool fellegvárában. Egy évre rá megint angol együttes jelentette a végállomást, csak már sokkal fájóbb szakaszban, a fináléban. A CSZKA Szófia elleni elődöntőben még sikerült csodát tennie a Bayernnek (0-3-ról mentette 3-4-re az első ütközetet, utána a müncheni visszavágó 4-0-ja bőven elég volt), egy körrel később viszont már nem.

Az Aston Villa szokás szerint felépítette a betonvédelmét (az egész sorozatban összesen két gólt kapott a birminghami egylet), elöl meg egy kontrából Withe eldöntötte a kupa sorsát. Ez volt az első nemzetközi kupadöntő, amelyet elbukott a Bayern München.

A bajnokság is a végén ment el (pedig megint nagy hajrá kezdődött, csak most a Mönchengladbach egy 0-3-mal megfékezte a bajorokat, és segített a Hamburgnak), a kupadöntőt viszont sikerült jó finissel hozni. A Nürnberg már 2-0-ra is vezetett, az Alois Reinharddal összefejelő Dieter Hoeness turbánnal futballozott, mégis négyet szórt a második félidőben a Bayern, többek között a „török szultán” fejesének (!) köszönhetően. Néhány hónappal később kiderült, ez volt Csernai Pál utolsó nagy edzői sikere a Bayernnel. Hiába jött Jean-Marie Pfaff személyében világklasszis kapus (ez még akkor is igaz, ha a debütáló meccsén bedobásból kapott gólt), hiába akart szépen elköszönni a futballtól Breitner, a csapatnak még csak érem sem jutott. A bajnokságban a negyedik hely jött össze, a kupából a második körben a Braunschweig ejtette ki a címvédőt, a KEK-ben pedig a negyeddöntőben a későbbi győztes Aberdeen ellen egy perc alatt összeszedett két gól volt túl sok. A vezetőségnek meg a sok balsiker: még a bajnokság végét sem várta meg a grémium, menesztette Csernait, helyére ideiglenes jelleggel Reinhard Saftigot ültette, majd véglegesen Udo Lattek gondjaira bízta a csapatot.

Lattek, akárcsak első müncheni regnálása idején, kupagyőzelemmel nyitott, amit már-már ajándékba kapott az együttes. A Mönchengladbach elleni fináléban már az is meglepő volt, hogy a gólokkal nagyon fukar (310 bajnokin összesen 15 került a neve mellé) Wolfgang Dremmler révén sikerült kicsikarni a ráadást, az meg különösen, hogy a tizenegyesrúgásoknál éppen az a Lothar Matthäus követte el az egyik sorsdöntő rontást (a másikat Norbert Ringels), akinek akkor már aláírt szerződése volt a Bayern Münchennél.  A rosszmájúak szerint már csak ezért a bakiért érdemes volt szerződtetni Matthäust, aki aztán a következő szezonban igazolta, piros-kékben is sokat tehet a csapatért. Az élére állt az immár Kalle Rummenigge nélküli gárdának (a támadó 10 millió márkáért, valamint három barátságos mérkőzésért lett az Internazionale labdarúgója), 16 góljával mesterlövész lett a kereten belül, és bajnoki címhez segítette a Bayernt. A bevallottan átmeneti idénynek szánt szezon hozott még egy kupaezüstöt (az Uerdingen 2-1-gyel bizonyult jobbnak, a Bayern a nyolcadik kupadöntőjében előszőr vesztett), illetve egy KEK-elődöntőt, amelyben az Everton jelentett leküzdhetetlen akadályt. A remekül sikerült építkezés után az 1985-86-os szezont bevallottan a triplázás évadjának szánta a Bayern, de csak dupláznia sikerült, a leginkább óhajtott trófeát nem tudta hazavinni. A BEK-ben a negyeddöntőig minden simán ment, csakhogy ott az Anderlecht 3-2-es összesítéssel megálljt parancsolt. Maradt a Bundesliga és a Nyugatnémet Kupa, a kettő közül az utóbbi megnyerése volt egyszerűbb. A döntőben a VfB Stuttgart 5-2-es verést kapott, Lothar Matthäus pedig sorozatban harmadik nekifutásra végre kupagyőzelmet is ünnepelhetett.    

Ugyanakkor Dieter Hoeness, a Bayern támadója szerint csapata nem a legszebben hálálta meg  a VfB-nek, hogy bajnokot faragott belőle, illetve hozzásegítette az 1969 utáni második duplázásához. Néhány nappal korábban ugyanis éppen a Stuttgart taszította le a tabella tetejéről az utolsó négy forduló előtt még négy ponttal vezető Werder Brement! A zöld-fehérek már az utolsó előtti fordulóban, a Bayern elleni csúcsrangadón bajnokok lehettek volna, de Kutzop a kapufára rúgta a tizenegyest, így a Werdernek az ünnepléshez legalább egy pontot el kellett volna hoznia a záró körben Stuttgartvól. Csakhogy 2-1-es vereség, illetve sírás lett a túra vége, mert közben a Bayern 6-0-s gála keretében elintézte a Mönchengladbachot.

A milánói csoda

Bár az 1988-89-es idényben csak az UEFA-kupában indulhatott a csapat, mégis ehhez az idényhez fűződik az egyik legnagyobb kupabravúrja. A sorozat nyolcaddöntőjében ugyan megszakadt a csapat 25 éve tartó hazai veretlensége a nemzetközi porondon, a Matthäusszal és Brehmével felálló Internazionale 2-0-ra nyerni tudott az Olimpiai stadionban, a visszavágó azonban a milánói csoda néven vonult be a Bayern történelmébe. A San Siróban Aumann világklasszisként védett, elöl nyolc perc alatt, Wohlfahrt, Augenthaler és Wegmann révén három bajor gól is született, a 3-1-es vendégsiker, pedig müncheni továbbjutást ért.

Ha csak a matematikára hagyatkozunk, esztendő elteltével, három serleggel kellett volna gyarapodnia a Säbener Strassén található vitrinnek, de hiába volt a nagyszerű szezon, a 46 tétmérkőzésen elszenvedett mindössze 4 vereség, ha a két kupában volt jobb a Bayernnél. A Düsseldorf elleni, hazai búcsút viszonylag könnyedén megemésztette mindenki, a Porto elleni BEK-döntő kudarcán viszont nagyon nehezen sikerült túllépni. A fináléig vezető úton a PSV, az Austria, az Anderlecht és a Real Madrid (az utóbbi kettő összesen 11 gólt kapott…) sem volt komoly akadály, és a finálé is zsebben volt a 77. percig. Aztán Ludwig Kögl gólját Madzser sarokkal kiegyenlített, majd Juary gondoskodott arról, hogy ne a Benfica legyen Portugália egyetlen BEK-győztese. Udo Lattek edző meg kénytelen volt elkönyvelni, hogy csak a klubok örökrangsorának első helyét jelentő, tizedik bajnoki címmel tud elköszönni Münchentől. Az akkor minden idők legeredményesebb Bayern-edzőjeként távozó (később csak Ottmar Hitzfeld tudta felülmúlni az ő eredménysorát) Lattek helyét Jupp Heynckes vette át, aki remekül zárta az évtizedet a csapattal. Egy ezüstéremmel (illetve 83 gólal) nyitott, majd túlélve Matthäus, Eder, Pfaff, Brehme és Hughes távozását, két arannyal folytatta müncheni edzői karrierjét. Az első arany különösen kedves lehet Heynckesnek, hiszen azt úgy nyerte meg a csapat, hogy a sorsdöntő meccsen érte játszott. Tudott volt, hogy ha a 31. fordulóban nem nyer a társulat, a trénernek mennie kell, mert akkor az 1. FC kezéből senki sem veszi ki a salátástálat. Christoph Daum, a „kecskések” szakvezetője lélektani hadviselésbe is kezdett, még Heynckes szellemi képességeit is kétségbe vonta a televíziós kamerák előtti mutogatásával, de a bajorok nem vették fel a kesztyűt. Csak futballoztak, és Roland Wohlfahrt triplájával nyertek 3-1-re. Heynckes olyannyira megkönnyebbült és meghatódott, hogy egész éjszakás ünneplést engedélyezett fiainak, akiknek még a cigarettáról sem kellett lemondaniuk, holott a tréner korábban mindig a dohányzás ellen foglalt állást, és a közös programokon tiltotta a füstölgést.

Ehhez képest a következő idény aranya sétagaloppban született meg, legfeljebb az volt egy kicsit furcsa, hogy a St. Pauli elleni bajnokavatón alig 18 ezren tomboltak. Persze abban a szezonban nem is a Bundesliga, hanem a BEK volt a legfontosabb, ott sorra dőlhettek volna a nézőrekordok, ha nem véges az Olimpiai stadion befogadóképessége. A Milan elleni elődöntő visszavágójára például háromszázezer jegyigénylés futott be, aminek az egyötödét sikerült is teljesíteni.

A csapatnak viszont a nagy célt nem: a kupasiker elmaradt. A Milan ellen a rendes játékidőben ugyan a Bayern ledolgozta a San Siróban összeszedett egygólos hátrányát, de a hosszabbításban nem csupán McInally, hanem Borgonovo is betalált, ami az olaszok mennybemenetelét jelentette. Egyúttal alighanem Jupp Heynckes vesszőfutásának kezdetét is.

Szezonról szezonra a Bundesligában

1980-1981      2.         34        19        10        5          48-20    48

1981-1982      3.         34        20        3          11        77-56    43

1982-1983      4.         34        17        10        7          74-33    44

1983-1984      4.         34        20        7          7          84-41    47

1984-1985      1.         34        21        8          5          79-38    50

1985-1986      1.         34        21        7          6          82-31    49

1986-1987      1.         34        20        13        1          67-31    53

1987-1988      2.         34        22        4          8          83-45    48

1988-1989      1.         34        19        12        3          67-26    50

A nemzetközi porondon

BEK döntő – 1982

Aston Villa – Bayern München

1-0  (0-0)

Rotterdam, De Kuip-stadion május 26., 46 000 néző, vezette: Konrath (francia)

Aston Villa: Rimmer (Spink, 10.), – Swain, Evans,

McNaught, Williams – Bremner, Cowans, Mortiner,

- Shaw, Withe, Morley. Edző: Barton

Bayern München: M. Müller – Dremmler, Weiner,

Augenthaler, Horsmann – Mathy (Güttler, 52.),

 Breitner, Kraus (Niedermayer, 79.), Dürnberger –

Karl-Heinz Rummenigge, D. Hoeness

Gólszerző: Withe (67.)

BEK döntő – 1987

Fc Porto – Bayern München

2-1 (0-1)

Bécs, Práter-stadion, május 27., 56 000 néző, vezette: Ponnet (belga)

FC Porto: Mlynarczyk – Joao Ponto, Eduardo Luis,

Celso, Inácio (Frasco, 66.) – Quim (Juary, 46.),  Magalhaes,

Madzser, Sousa, André – Futre. Edző: Jorge

Bayern München: Pfaff – Winklhofer, Nachtweih,

Eder, Pflügler – Flick (Lunde, 82.), Brehme, Matthäus,

M. Rummenigge, D. Hoeness, Kögl. Edző: Lattek

Gólszerző: Madzser (77.), Juary (81.), ill. Kögl (25.)

A Bayern világbajnokai (IV.)

Raimond Aumann Részt vett, de nem lépett pályára az 1990-es világbajnokságon, ami azért meglepő, mert a Bayern gólvonalán hosszabb időre megragadó kapusok (előtte Sepp Maier, utána Oliver Kahn) a Nationalelfben is állandósítani tudták a helyüket. A Bundesligában 216 alkalommal szóhoz jutó Aumann négyszer szerepelt a nemzeti csapatban, igaz, csak a búcsúmeccsén védhetett 90 percen keresztül. A kilencvenes évek közepén vonult vissza, ma ő koordinálja a Bayern szurkolói csoportjait.

Klaus Augenthaler Első német futballistaként tudott hét német bajnoki címet szerezni, ám természetesen az 1990-es világbajnoki címet tartja a legnagyobb becsben relikviái közül. Az 1990. július 8-án lejátszott, Argentína elleni fináléban lépett pályára 27., egyben utolsó alkalommal a Nationalelfben. Egy évvel a vb-döntő után hagyott fel az aktív játékkal, és elkezdte az edzői szakmát. A Bayernnél volt pályaedző, majd többek között az osztrák GAK-ot, a Nürnberget és a Bayer Leverkusent irányította.

Stefan Reuter juniorként mezei futásban lett bajor bajnok, később viszont egyértelműen a futball mellett tette le a voksát. Nem döntött rosszul, hiszen fontos tagja volt az 1990-ben csúcsra ért válogatottnak. A nemzeti tizenegyben 1987. április 18. (Olaszország, 0-0) és 1998. június 15. (Egyesült Államok, 2-0) között 69 mérkőzésen jutott szóhoz, és két gólt szerzett. A legnagyobb klubsikerét nem a Bayernnel, hanem a Borussia Dortmunddal aratta, amellyel 1997-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját.

Jürgen Kohler Meglehetősen rövid időt töltött el a Bayern Münchennél, de abba a két évbe belefért egy német bajnoki és egy világbajnoki cím is. 1989-ben érkezett, majd 55 Bundesliga-mérkőzéssel és hat góllal a háta mögött intett búcsút a Bayernnek, és elfogadta a Juventus ajánlatát. 1995-ben tért vissza a Bundesligába, s a Borussia Dortmunddal ért fel a csúcsra, 1997-ben Bl-győztes lett. A Nationalelfben 12 év alatt (1986. szeptember 24. és 1998. július 4. között) 105 mérkőzésen három gólig jutott.

Hans Pflügler Azon kevesek, közé tartozik, akik profi karrierjük során hűek maradtak a Bayern Münchenhez. 1981 és 1995 között 277 Bundesliga-meccsen lépett pályára, 36 gólt jegyzett. 1992-ben ugyan átkérte magát az amatőrök közé, ám három évvel később újra a profiknál volt. A nemzeti tizenegyben 1987. május 25-én, Izrael ellen debütált, utolsó fellépésére, pedig az 1990-es vb-n, Kolumbia ellen került sor, június 19-én. 11 találkozója során mindössze kétszer élte át a vereség „élményét”.

 Olaf Thon Bár a Ruhr-vidéken Gelsenkirchenben született, „főbejáró” bűnként már gyerekkorában Bayern-díszítésű ágyneműben aludt. 1988-ban igazolt a Schalkétól álmai klubjához, amellyel három bajnoki címet szerzett, és a Bayern delegálta őt az 1990-es vb-re is. A válogatottban összesen 14 évig jutott szóhoz, igaz, sorozatos sérülései miatt csak 52 alkalommal. A tűzkeresztségen 1984. december 16-án, Málta ellen (3-2) esett át, míg a búcsút az 1998. június 25-én lejátszott, Irán elleni találkozó (2-0) jelentette.