Beckenbauer a padon is Császár

Ebben az évtizedben olyan edzőlegendák is csak ideig-óráig tudták összekapni a Bayern München együttesét, mint Erich Ribbeck vagy Otto Rehhagel. Aztán Ottmar Hitzfeld kézbe vette az irányítást…

Pedig a későbbi Don Jupp az 1990-91-es idénynek még hangzatos ígéretekkel vágott neki, a bajnoki cím már-már evidenciának számított, de mellé még felvillantotta a másfél évtizede csak áhított BEK-siker lehetőségét is. Tehette, hiszen az elődöntős csapat magját gyakorlatilag sikerült egyben tartani, illetve kiegészíteni olyan játékosokkal, mint Stefan Effenberg, Brain Laudrup, Christian Ziege, és Michael Sternkopf. Csakhogy újfent bebizonyosodott, önmagukban a nevek még nem jelentenek garanciát a titulusra. Ezt először a kupában tapasztalhatta meg az együttes, az első fordulóban ugyanis az amatőr – és az óta sem hallott – Wienheim 1-0-ra legyőzte a Bayernt! A Bundesligában a Kaiserslautern adott leckét, bár az arany sorsa matematikailag csak az utolsó körben dőlt el, a „vörös ördögök” már fordulatokkal a befejezés előtt biztos befutónak tűntek.

A legfájóbb azonban mégis a BEK-kudarc volt, hiszen kevesen számítottak arra, hogy az Apoel Nicosia, a CSZKA Szófia, majd a Porto kiejtése után éppen a Crvena zvezda állítja meg a Bayernt. Csakhogy a jugoszlávok nyertek az Olimpiai stadionban, majd otthon maguk mellé állították Fortunát, és kiharcolták a továbbjutást. A BEK-ben addig az összes idegenbeli meccsét megnyerő Bayern a 90. percben még 2-1-re vezetett, amikor Augenthaler az évtized egyik legnagyobb öngólját helyezte Aumann kapujába, és ezzel továbbjuttatta a később a serleget is elhódító CZ-t.

Heynckes még valahogyan túlélte ezt a rossz sorozatot, a következő bajnokságban azonban már csak hónapok jutottak neki. A két egykori NDK-beli klub (Dynamo Dresden, Hansa Rostock) bevonásával húszcsapatosra duzzasztott Bundesligában csak vergődött a társulat, és a Hamburg elleni kupabúcsú, illetve az október ötödikei, Stuttgart Kickers elleni hazai 1-0 betette az ajtót: négy nappal később Heynckesnek mennie kellett. Mentségnek fel lehetett volna hozni Jürgen Kohler és Stefan Reuter Juventusba igazolását, illetve Augenthaler visszavonulását, Aumann keresztszalag-szakadását (Toni Schumachert reaktiválták a helyére), de felesleges lett volna…

Sören Lerby kapta meg a marsallbotot, de csak néhány hónap erejéig. Amikor 1992 elején, a Dynamo Dresden elleni 1-2 és a Kaiserslautern elleni 0-4 között Aumann kapus kijelentette, hogy a kiesés ellen kell küzdeni, érezni lehetett, közel az újabb váltás. A dán tréner örökét a későbbi szövetségi kapitány, Erich Ribbeck vette át, ő legalább a tizedik helyet meg tudta csípni. A hét hazai vereség fényében nem is olyan rossz eredmény…

Igazából a reményt keltő nem is ez volt, hanem a néhány hónappal korábban, a Bayern München vezetőségében bekövetkezett változás: 1991 novemberében ugyanis két egykori nagyság, Franz Beckenbauer és Karl-Heinz Rummenigge alelnöki rangot kapott, és röviddel később, játékos-megfigyelői szerepkörben az alkoholproblémáit elfeledő Gerd Müller is visszatért a bajor egylet kötelékébe.

Az új vezérkar a nyáron addig nem látott összeget, 23,5 millió márkát költött új játékosokra, Thomas Helmer, Mehmet Scholl, az Intertől szakadt keresztszalagja miatt túl könnyen elengedett (a milánóiak úgy számoltak, 1992-ben már nem játszhat többet, ehhez képest szeptemberben a pályán volt) Lothar Matthäus, valamint Jorginho is Münchenbe költözött. Ők simán kompenzálták Laudrup és Effenberg távozását, és sokáig úgy tűnt, azonnal eredményük is lesz a változásoknak: a gárda 32 fordulón keresztül vezette a bajnokságot, de a finisben kétszer botlott, és a Werder Bremen előzött.

Ezek után a többség úgy számolt, az összerakott csapattal Ribbeck a következő idényben majd tarol, ehhez képest a tréner még az év végét sem érte meg a kispadon. Az új szisztémája, a négyvédős rendszer nem működött, a Bayern hat napon belül az UEFA-kupából (Norwick, 1-2, 1-1) és a Német Kupából (Dynamo Dresden, 1-2) is kiesett, így kicsit megkésett „karácsonyi ajándékként”, december 27-én Ribbeck felmondólevelet kapott.

Helmer fantomgólja

Akár precedenst is teremthetett volna az az ítélet, amelyet az 1994. április 23-án lejátszott, Bayern München – Nürnberg találkozót követően hozott a fegyelmi bizottság. A meccsen egy szögletet követően Thomas Helmer a kapu felé terelte a labdát, de csak az oldalhálót találta el. Hans-Jürgen Osmers bíró azonban általános elképedésre gólt ítélt, amivel végül 2-1-re a hazai együttes nyerte meg a találkozót. A nürnbergi gárda azonban óvott, az illetékes testület pedig helyt adott a tiltakozásnak. Négy nappal a bajnokság befejezése előtt újrajátszást rendeltek el, de ezzel végül a Nürnberg járt jelentősen rosszabbul – a bajorok ugyanis másodszorra már 5-0-val küldték haza riválisukat.

Sir Erich helyét némi meglepetésre Franz Beckenbauer foglalta el, aki addig sehol sem tevékenykedett klubedzőként, viszont a Nationalelffel megnyerte az 1990-es világbajnokságot. Kaiser Franz január hetedikén tartotta meg az első foglalkozását – több mint háromezer érdeklődő előtt. Bár az első bajnokiját még 3-1-re elbukta a VfB Stuttgart ellen, a későbbiekben összekapta a csapatát, és az utolsó fordulóban, a Schalke elleni 2-0-t követően ő szállította a klub történetének 13. bajnoki aranyát. A diadalmas vég után Beckenbauer elköszönt, akkor azt mondta, örökre, de mint azt legkésőbb Ian Fleming James Bondjától tudjuk: „Soha ne mondd, hogy soha”.

Mert hiába jött utána két sztáredző (illetve többek között Oliver Kahn kapus), Giovanni Trapattoni és Otto Rehhagel, a Bayern a következő nagy sikerét is Beckenbauerrel érte el. Az olasz maestro a csatárok tehetetlensége (Jean-Pierre Papin, Alan Sutter, Marcel Witeczek és Emil Kosztadinov elvétve találta el a kaput) és a saját hibái (a Kaiserslautern ellen például Didi Hamann személyében beküldte a negyedik amatőr játékosát is, ami a zöld asztalnál három pontjába került a klubnak) miatt bukott meg egy év után, míg a Brémát 14 év után elhagyó Rehhagel nem tudott alkalmazkodni a teljesen más miliőhöz. Az UEFA-kupa-döntőig még elvezette a Bayernt, de a Bordeaux elleni fináléban már a Császár dirigált, mert a Rostock elleni hazai vereséget követően, április 27-én Rehhagelnek mennie kellett.

Így aztán a nagy nemzetközi menetelést – többek között a Benfica, a Nottingham Forest és a Barcelona ellen maradt veretlen az együttes – már azz elnöki minőségben edzősködő (ilyen sem volt utána…) Beckenbauer koronázta meg, méghozzá a Bordeaux elleni kettős diadallal. Ezek után már az sem számított, hogy a Bundesligában a Borussia Dortmunddal nem igazán sikerült tartani a lépést, illetve, hogy az utolsó fordulóban a vesekővel műtött Beckenbauer helyett utasításokat adó Augenthaler négyet cseréljen..

Beckenbauer ezután másodszor, és immár úgy tűnik, végleg elköszönt, és átadta a helyét Giovanni Trapattoninak. Igen, az olasz trénerfejedelem visszatért, hozta magával Ruggiero Rizzitellit, az első olasz légióst, aki a Seria A-ból jött a Bundesligába, továbbá érkezett Mario Basler, Sammy Kuffour, valamint Carsten Jancker, és velük megérkeztek a sikerek is. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy szépen játszott a Bayern, viszont a hatékonysággal semmi probléma sem volt, így Trap már a 33. fordulót követően elkönyvelhette első Itálián kívüli sikerét, a német bajnoki címet.

A következő szezonban hozzátett egy Ligakupa- és egy Német Kupa-győzelmet is. 1998 tavaszán Basler szabadrúgásával nyerte meg a Bayern 2-1-re a Duisburg elleni kupadöntőt, és ezzel szépen búcsúzott Traptól. Az olasz szakvezető már áprilisban bejelentette, hogy a szezon végén, családja kérésének megfelelően hazatér, és a Fiorentina edzője lesz. Akkor még úgy tűnt, akár duplázó együttes trénereként is zárhat, ám a Kaiserslautern, Otto Rehhagellel a kispadon (!), egyedülálló produkciót bemutatva, újoncként nyerte meg a bajnokságot.

A Bayern világbajnokai (V.)

Jorginho Jorge de Amorim Campos a Bayern történetének első nem német állampolgárságú világbajnoka. Az Egyesült Államokban csúcsra érő selecaónak volt alapembere, 64 meccsen három gólt jegyzet. A bajor együttesben 1992 és 94 között játszott, 67 bajnokin hat gólig jutott, a közönség egyik legnagyobb kedvence volt. A Bayer-éra előtt az Amerikában, a Flamengóban és a Bayern Leverkusenben, utána, pedig a Vascóban és a Fluminensében futballozott.

Bixente Lizarazu 2001-ben, a Bayern Bl-győzelmekor ő volt a világ egyetlen futballistája, aki egyszerre volt világ-, Európa- és országos bajnok, továbbá Bl-győztes. A baszk felmenőkkel rendelkező francia balhátvéd az előző évezred végén világverő francia válogatottban 97-szer lépett pályára és két gólt szerzett. A bajor klubtól 2004 nyarán elköszönt, Marseille-be igazolt, ám Münchenben gondok támadtak a balhátvéd posztján, ezért a kikötővárosban időközben a nézőtérre szoruló „Lizát” visszacsábították.

Tulajdonképpen Trapattoni távozása nyitotta meg az utat a Bayern München történetének újabb sikerkorszaka előtt. Az olasz edző helyére ugyanis a Borussia Dortmunddal első német csapatként 1997-ben Bajnokok Ligáját nyerő Ottmar Hitzfeld ült, aki 2004-es távozásakor a klub fennállásának legsikeresebb trénerének vallhatta magát.

A „Tábornok” a Ligakupa megnyerésével kezdte müncheni életét (Giovane Elber triplázott a VfB Stuttgart elleni, 4-0-s fináléban), majd az általa szabadalmaztatott, a játékosok cserélgetésére épülő rotációs elvvel fantasztikus menetelésbe kezdett. A Bayern 15 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot, ekkora fölényre 26 éve nem volt példa, a kupában csak a döntőben bukott el (a Werder Bremen elleni tizenegyespárbaj során a két klasszis, Matthäus és a visszatérő Effenberg rontott).

Három kapus egy meccsen

Már-már unikumnak számító mérkőzést vívott 1999. szeptember 18-án Frankfurtban a Bayern, amely a 2-1-es győzelmet három kapussal érte el. A vitathatatlanul első számú hálóőrnek számító Oliver Kahnt agyrázkódással kellett lecserélni, azt követően, hogy ütközött Sammy Kuffourral. A helyére beálló Bernd Dreher hét perc után keresztszalag-szakadást szenvedett, és mivel nem ült több kapus a padon, Michael Tarnat állt a gólvonalra. Az addig középpályásként ismert futballista kiválóan megállta a helyét, hibátlan produkcióval járult hozzá a diadalhoz.

És mégis: az 1998-99-es évadról inkább keserű emlékeket őriznek a Säbener Strassén. Volt ugyanis egy Bajnokok Ligája-sorozat is. A döntőig szépen haladt a csapat, a csoportkörben a Barcelonát és a Manchester Unitedet is megelőzte (az egyetlen vereségez a Bröndbytől szenvedte el…), az egyenes kieséses szakaszban a Kaiserslautern és a Dinamo Kijev ellen sem hibázott, és a barcelonai finálé is sokáig nekik állt. A MU ellen Basler szabadrúgásból gyorsan vezetést szerzett, aztán Scholl és Jancker is eltalálta a lécet, de még ez sem volt érdekes, hiszen a BL-döntő 90. percében még mindig a bajorok álltak jobban, de volt hátra néhány perc a ráadásból. Éppen annyi, hogy Ole Gunnar Solskjaer, valamint Teddy Sheringham is bevegye Oliver Kahn kapuját. Összeomlás mintegy 120 másodperc alatt…

A Bajnokok Ligájával a következő évadban sem volt túl nagy szerencséje a Bayernnek, hiába verte meg négyből háromszor a Real Madridot, az elődöntőben elszenvedett 2-0-s vereség után a hazai 2-1 kevés volt a továbbjutáshoz. Hol volt már ekkor a második csoportkörben előadott két parádé, a Bernabéuban aratott 4-2-es (ekkor nyert először német gárda a mitikus madridi arénában), illetve a Münchenben, Matthäus első búcsúmeccsén elkönyvelt 4-1-es diadal?!

Így aztán a bajorok odahaza vigasztalódtak, a kupát viszonylag könnyedén zsebre vágták (3-0 a Werder Bremen ellen), viszont a bajnokságban a végére hagyták a döntést. Az utolsó forduló előtt a Leverkusen két ponttal jobban állt, mint a Bayern, ráadásul az Unterhaching elleni, könnyűnek tűnő bajnoki várt rá. A Bayern mindenesetre megtette a kötelességét, gyorsan elrendezte a Werder Brement, majd várta a szomszédból (Unterhaching München egyik külső kerülete) érkező híreket. És világ, láss csodát! Az abszolút újonc, amelynek már semmi sem múlt ezen a meccsen, 2-0-ra elintézte a története első aranyérme előtt álló Leverkusent. Michael Ballack öngólja „ágyazott meg” a fejre állásnak, egykori bayernes Markus Oberleitner pedig bevégezte a Bayer Leverkusen tragédiáját.

Akkor még senki sem hitte, hogy a Bayern képes még nagyobb izgalmak között bajnokságot nyerni. Ám csak egy évet kellett várni a bizonyosságra.

Klinsmann gólrekordja

Az 1995-96-os kupamenetelés nem csupán a húsz év utáni első nemzetközi sikert hozta meg a Bayern számára, hanem egy fantasztikus gólrekordot is. A kiírásban lejátszott mérkőzésen Jürgen Klinsmann összesen 15-ször talált a kapuba, és ezzel megdöntötte az egyaránt 14-ig jutó José Altafini (1962-63), valamint Lothar Emmerich (1965-66) nemzetközi porondra vonatkozó rekordját. Mindössze az elődöntőbeli rivális, a Barcelona úszta meg Klinsmann-gól nélkül, a Lokomotív Moszkva kétszer, a Raith Rovers háromszor, a Benfica hatszor (!), a Nottingham újfent háromszor, a Bordeaux, pedig egyszer hajtott fejet a remek gólgyáros előtt.

1990-1991      2.         34        18        9          7          74-41    45

1991-1992      10.       38        13        10        15        59-61    36

1992-1993      2.         34        18        11        5          74-45    47

1993-1994      1.         34        17        10        7          68-37    44

1994-1995      6.         34        15        13        6          55-41    43

1995-1996      2.         34        19        5          10        66-46    62

1996-1997      1.         34        20        11        3          68-34    71

1997-1998      2.         34        19        9          6          69-37    66

1998-1999      1.         34        24        6          4          76-28    78

1999-2000      1.         34        22        7          5          73-28    73

A nemzetközi porondon

UEFA-kupa-döntő – 1996

Első mérkőzés

Bayern München – Bordeaux

1-0  (1-0)

München, Olimpiai stadion, május 1., 62 000 néző,

Vezette: Muhmenthaler (svájci)

Bayern München: Kahn – Matthäus (Frey, 54.) –

Helmer, Babbel – Hamenn, Sforza, Kreuzer, Scholl,

Ziege – Klinsmann, Papin (Witeczek, 70.). Edző:

Beckenbauer

Bordeaux: Huard – Friis-Hansen, Dogon, Grenet,

Lizarazu – Lucas, Croci, Dutuel, Ri. Witschge –

Bancarel, Tholot (Anselin 90.). Edző: Rohr

Gólszerző: Helmer (34.), Scholl (60.)

Második mérkőzés

Bordeaux – Bayern München

1-3 (0-0)

Bordeaux, Parc Lescure, május 15., 36 000 néző,

Vezette: Zsuk (fehérorosz)

Bordeaux: Huard – Friis-Hansen, Dogon, Lucas

(Grenet 81.), Lizarazu (Anselin, 31.) – Bancarel,

Corci (Dutuel 57.), Zidane, Ri. Witschge – Tholot,

Dugarry. Edző: Rohr

 Bayern München: Kahn – Matthäus – Babbel,

Helmer – Strunz, Sforza, Frey (Zickler, 60.), Scholl,

Ziege – Klinsmann, Kosztadinov (Witeczek 75.).

Edző: Beckenbauer

Gólszerző: Dutuel (76.), ill. Scholl (53.), Kosztadinov

(65.), Klinsmann (78.)

Bajnokok Ligája-döntő – 1999

Manchester United – Bayern München

1-1  (0-1)

Barcelona, Camp Mou, május 26., 90 000 néző,

Vezette: Collina (olasz)

Manchester United: Schmeichel – G. Neville, R.

Johnsen, Stam, Irwin – Beckham, Butt, Giggs, Blomqvist

(Sheringham, 67.) – Yorke, An. Cole (Solskjaer, 81.).

Edző: Ferguson

Bayern München: Kahn – Matthaus (Fink, 80.) –

Babbel, Linke, Kuffour – Tarnat, Effenberg, Jeremies,

Basler (Salihamidzic, 89.) – Jancker, Zickler

(Scholl, 71.). Edző: Hitzfeld

Gólszerző: Sheringham (91.), Solskjaer (92.), ill.

Basler (6.)