Örömkönnyek a San Siróban

Hosszú, huszonöt esztendő várakozás után a Bayern München ismét Európa, majd a világ legjobb klubcsapata lett, ráadásul úgy, hogy mindkét trófeát – a Bajnokok Ligája-győzelemért, illetve a Világkupáért – jócskán meg kellett szenvednie.

Csak egy hajszálon múlt ugyan, de az annalesek úgy tartják, a 2001-es volt a Bayern München történetének legszebb és legeredményesebb esztendeje. A gárda megnyerte a Bajnokok Ligáját, a Világkupát és a Bundesligát, a hazai kupa ugyan nem sikerült (az amatőr Magdeburg már a második fordulóban kiejtette a Bayernt, méghozzá tizenegyesrúgásokkal), de ez aligha érdekelt bárkit is a számvetések elkészítésekor.

Mégis: sokan állították-állítják, nüanszon múlt a diadalmenet. 2001 tavaszán, négy fordulóval a befejezés előtt, a Schalke két ponttal vezetett a Bayern előtt, és jobb volt a gólkülönbsége is. Két körrel később már azonos pontszámmal álltak, de még mindig jobb volt a Schalke gólkülönbsége, ám a következő kanyarban a Stuttgart ellen bukott. A címvédő így hárompontos előnnyel vágott neki a befejező fordulónak, amelynek 90. percéig biztos bajnoknak tűnt, hiszen őrizte az ikszet Hamburgban, hiába vezetett a Schalke 5-3-ra az Unterhaching ellen, nem tudta befogni a riválisát. Csakhogy a HSV a 90. percben Szergej Barbarez révén megszerezte a vezetést! A gelsenkircheni Parkstadionban röviddel azután lefújták a meccset, a nézők betódultak a pályára, ünnepelték a bajnoki címet, amikor bevágták a kivetítőre a hamburgi csata utolsó másodperceit. A bíró ekkor ítélt közvetett szabadrúgást a Bayern javára. A legurítás után Patrik Andersson futott neki a labdának, ami a lövés után valahogyan elsuhant a lábak között, és a kapuba vágódott. Egész Gelsenkirchen összeomlott, tízezrek estek össze az utolsó meccsét letudó Parkstadionban, miközben Hamburgban kitört az örömmámor.

Négy nappal később pedig jöhetett a milánói Bajnokok Ligája-döntő a Valencia ellen. Utólag nehéz lenne bármi biztosat is állítani, de ha a Bayern elbukja a Bundesliga finisét, aligha tudja maximálisan megállni a helyét a San Siróban…

Pedig már az addig bemutatott menetelés önmagában megért volna egy kupát. Az első csoportkört még döccenőkkel vette a gárda (a PSG, a Rosenborg és a Helsingborg előtt úgy lett csoportgyőztes, hogy két pontot elhullajtott),  a másodikat már könnyedén ( az Arsenal, Lyon Szpartak Moszkva trió előtt lett első, mindössze öt pontot veszítve), az egyenes kieséses rendszer pedig maga volt a diadalmenet.

Az álomcsapat

2000 májusa és júliusa között, az interneten megválasztották a Bayern München történetének legjobb csapatát, amelyet aztán a ZDF televíziós társaság „Százéves a Bayern München” című gálaműsorban mutattak be. Az „álomtizenegy” magját az 1974-ben világbajnoki címet nyert válogatott hat tagja, Sepp Maier, Katsche Schwarzenbeck, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Uli Hoeness és Gerd Müller képezi, mellettük Klaus Augenthaler, Mehmet Scholl, Lothar Matthäus, Giovane Elber és Karl-Heinz Rummenigge került be az együttesbe. Az évszázad világválogatottjában csak Beckenbauernek jutott hely, míg a Süddeutsche Zeitung által kezdeményezett, az első száz év legjobb német tizenegyében Maier, Breitner, Jürgen Kohler, Beckenbauer, Matthäus, Müller és Rummenigge képviselte a bajorokat.

A Manchester United és a Real Madrid ellen. Ráadásul a recept mindig ugyan az volt. Kezdésként brazil góllal (Paulo Sergio, majd Elber) 1-0-s siker idegenben, aztán az Olimpiai stadionban, az első félidőben két gólt (Elber és Scholl, majd Elber és Jeremies) bepasszírozva eldönteni a továbbjutást. Hogy a két Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrt kluborvos is hozzátette a maga részét a sikerhez, aligha véletlenül csókolgatta Elber a térdét a gólja után…

A fináléban viszont elsősorban nem a csatárokat, hanem Oliver Kahn kapus kezét kellett csókolgatni, aki a sorsdöntő párbajban három tizenegyest is megfogott. Carboni, Zahovic és végül Pellegrino sem tudott túljárni az eszén, így végül elsősorban a világ akkori legjobb kapusának volt köszönhető, hogy 25 év után ismét megnyerte a legrangosabb európai kupasorozatot a Bayern. A döntő másnapján egymillió ember ünnepelte a hazatérő hősöket München főterén, a Marienplatzon. Ottmar Hitzfeld pedig elégedetten vehette tudomásul, hogy Ernst Happel után ő a második edző, aki két különböző csapattal is a csúcsra ért az első számú európai kupasorozatban. A Szuperkupát ugyan ismét nem sikerült megnyernie (Owen és a Liverpool túl kemény ellenfélnek bizonyult Monacóban), viszont a világkupát 1976 után másodszor sikerült Münchenbe vinni. A Boca Juniors elleni, tokiói összecsapáson a rendes játékidőben nem születet gól, de a ráadásban a Bayernben 175 Bundesliga-meccsen mindössze hétszer beköszöntő Sammy Kuffour Óscar Córdoba kapujába tuszkolta a labdát. Akkor még senki sem gondolta, hogy napjainkig az lesz a Bayern München történetének utolsó nemzetközi sikere… Pedig lehetősége lett volna éppen a trófeahalmozásra, hiszen a Bayern minden évben indulhatott a Bl-ben, de a negyeddöntőnél tovább egyszer sem jutott. Címvédőként a nyolc között torpant meg „természetesen” a Real Madriddal szemben, amelyet ugyan otthon remek hajrával (Effenberg és Claudio Pizarro az utolsó nyolc percben (fordított) 2-1-re megvert, viszont a Bernabéuban kikapott tőle 2-0-ra.

A legkínosabb kudarc azonban még hátra volt!

A 2002-2003-as évadnak – Kalle Rummenigge, a klubot működtető gazdasági társaság első embere szerint – a valaha volt legerősebb kerettel vághatott neki a Bayern München, de hiába jött például Sebastian Deisler, Michael Ballack és Zé Roberto, a csapat fennállása során először, még az első csoportkört sem élte túl, mi több, az UEFA-kupába sem tudta megváltani az átszállójegyet. A Milan, Deportivo La Coruna, Lens hármassal szemben összesen két pontot sikerült összekaparnia, úgy, hogy már a záró forduló előtt biztos volt az utolsó helye. A következő két szezonban legalább az egyenes kieséses szakaszig sikerült eljutni, de a Real Madrid (Kahn élete egyik legnagyobb potyagólját kapta az első meccsen, amikor Roberto Carlos harmatos lövése után a labda a hasa alatt csúszott a kapuba), majd a Chelsea túl nagy falatnak bizonyult.

A nemzetközi terep helyett tehát 2002-től maradt a hazai porond, ráadásul úgy, hogy két szezonban ott is üres kézzel kellett lezárni az évadot. A 2002-es, bronzéremmel záruló bajnokságot még be lehetett tudni az előző idény jóllakottságának, akkor még csak belülről érkeztek kritikák a játékosok felé, 2004-ben viszont már fejek is hullottak. Az előző szezont még elképesztő fölénnyel, 16 ponttal megnyerő együttes ugyanis visszaesett, és nem tudta felvenni a tempót a látványos támadófutballal kirukkoló Werder Bremennel. Hiába volt már a keretben Roy Makaay, hiába termelte ipari mennyiségben a gólokat (összesen 23-ig jutott), ha a többi csapatrészben mindig volt ember, aki hatalmasat hibázott. Még a korábban többször is a világ legjobbjának megkoronázott Kahn is, akiben még mindig benne volt a 2002-es vb-döntőben kapott ütés, és meccsek mentek el rajta. Elég csak a kvázi bajnoki döntőnek számító, Werder elleni tavaszi ütközetet említeni, amelyben tulajdonképpen gólt rúgatott Ivan Klasniccsal.

A Bayernt ismét naggyá tevő Ottmar Hitzfeldet elvben még egy évig érvényes szerződés kötötte a klubhoz, azonban a felek úgy látták jónak, ha a Tábornok már 2004 nyarán átadja helyét korábban kinézett utódjának, a VfB Stuttgartot kiesőjelöltből bajnokesélyessé gyúró Felix Magathnak.

Vele, pedig megérkeztek a keményebb napok a Säbener Strasséra… A hajdan (1983-ban) a Hamburg színeiben BEK-győzelmet érő gólt jegyző Magath hozta magával a Stuttgartból jól ismert felkészülési módszereit, az erdei futásokat, a medicinlabdás gyakorlatokat, a lépcsőzéseket, illetve a hasonló embert, próbáló feladatokat, amelyek a könnyebb bánásmódhoz szokott futballistáknak eleinte bizony nem nagyon ízlettek. A Bayern München vezérkara azonban vállalta az esetleges konfliktusokat és teljes mellszélességgel a tréner mögé állt, a játékosok, pedig belátták, a „megszoksz, vagy megszöksz” örök igazságából ezúttal az előbbi vonatkozik rájuk, és beálltak a sorba. Bajnoki arany és kupagyőzelem lett a furcsa házasság vége, és ezzel Magath olyan bravúrt hajtott végre, amilyet korábban csak edzői példaképének, Branko Zebecnek sikerült: ők ketten tudtak az első edzői évükben duplázni a Bayern Münchennél.

Felix Magath azonban nem szeretne itt megállni. Ő felül akarja múlni Zebecet, aki az első számú európai kupasorozatban nem tudta a csúcsra vezetni az együttest.

Magath szentül hisz, hogy neki sikerül.

Szezonról szezonra

2000-2001      1.         34        19        6          9          62-37 63

2001-2002      3.         34        20        8          6          65-25 68

2002-2003      1.         34        23        6          5          70-25 75

2003-2004      2.         34        20        8          6          70-39 68

2004-2005      1.         34        24        5          5          75-33 77

___________________________________________________________________________

A nemzetközi porondon

Bajnokok Ligája-döntő – 2001

Bayern München – Valencia

(0-1, 1-1, 1-1) – 11-esekkel 5-4

Milánó, San Siro, május 23., 74 000 néző,

vezette: Jol (holland)

Bayern München: Kahn – Kuffour, P. Andersson, Linke – Sagnol (Jancker, 46.), Hargreaves, Effenberg, Lizarazu – Scholl (Paulo Sergio, 108.) – Elber (Zickler, 100.), Salihamidzic. Edző: Hitzfeld

Valencia: Canizares – Angloma, R. Ayala  (Djukics, 90.), Pellegrino, Carboni – Baraja,

Mendieta, Kily González, Juan Sánchez (Zahovic, 66.) – Aimar (Albelda, 46.) – Carew. Edző: Cúper

Gólszerzők: Effenberg (51. – 11-esből), ill. Mendieta (3.- 11-esből)

___________________________________________________________________________

A legdrágább játékos

2003 nyarán, röviddel az átigazolási időszak zárása előtt került pont a Bayern München történetének legnagyobb volumenű transzferére. A bajor klub vezetőinek augusztus végén sikerült megszereznie Roy Makaayt, a Deportivo La Coruna holland csatárát (akit egyébként a BL-ből jól ismerhettek, hiszen az Olimpiai stadionban mesterhármast rúgott Kahnnak). Makaay vételára 18,75 millió euró volt, legalábbis papíron. Emellett a Bayernnek három évig, minden Makaayjal megszerzett bajnoki cím után 500 000 eurót kell átutalnia a Depornak, a Bl-győzelem további egymillióval növeli a vételárát, illetve a bajoroknak két évig a saját költségükön kellett elindulniuk a galíciai egylet tornáján, illetve amikor ezt elmulasztották, 500 ezer euróval kellett a spanyolokat kárpótolniuk. Az már csak járulékos költség volt, hogy a közvetítői díjat, illetve a különböző prémiumokat is a németeknek kellett állniuk. De eltölthette őket a büszkeség azért, hogy sikerült árversenyben megverniük a Chelsea-t, amely összesen 21 millióig volt hajlandó elmenni.

___________________________________________________________________________

Az új futballtemplom

A bajorok már hosszú ideje tervezték, hogy az Olimpiai stadion helyett egy új, modern, a mai kor követelményeinek megfelelő arénába költöznek, és az álomból végül 2005-ben lett valóság. Az év tavaszán átadták München új, 66 ezer férőhelyes pályáját, a működtető szponzor után Allianz Arénának keresztelt létesítményt, amelyet a Bayern és az 1860 München fele-fele arányban birtokol. Az éppen pályaválasztó csapat színétől függően piros (Bayern), kék (1860 München) vagy fehér (német válogatott) színnel megvilágított műremek klasszikus futballstadion, futópályát nem építettek, ugyanakkor a nézőtér teljes egészében fedett.