Tíz esztendő a hullámvasúton

A II. világháború utáni újjáépítés korszaka a Bayernnél is bővelkedett az újdonságokban:

már volt a klubnak világbajnok, megszületett az első hazai kupagyőzelem,

és közben bekövetkezett a – mindmáig egyetlen – kiesés,

az élvonaltól való búcsú is.

Ha az eredmények nem is érkeztek meg azonnal a világháború után, az ötvenes éveknek már a Bayern München is profi, illetve félprofi játékosokkal vághatott neki. Az illetékesek ugyanis 1948-ban döntést hoztak: meg kell teremteni az átmenetet az amatörizmus és a profizmus között, és a futballistáknak kötelező lesz az úgynevezett szerződéses jogviszony. A prériumok és juttatások címen kifizethető összeget fejenként havi 320 márkában limitáltak, illetve megjelent a manapság ismét használatos átigazolási időszak is, amely szerint a játékost szerződtetni csak bizonyos periódusokban, két bajnok időszak között lehet.

A Bayernnek a prériumok kifizetésével az ötvenes évek elején nem volt túl sok gondja (bezzeg később nagy bajba kerül emiatt…), hiszen sehogyan sem akartak jönni az eredmények. 1950 tavaszán például az Oberliga Südben addig nem látott mélységig süllyedt az együttes: a 30 meccsből mindössze 11-et megnyerve a 13. helyen végzett. Az előző szezon bronzérméhez képest ez feltétlenül csalódás, igaz, mit várhat egy olyan gárda, amelyik idegenben 15 mérkőzésből egy győzelem és két döntetlen mellett 12-t elbukik?!

Ilyen mélyrepülés után szinte természetes az edzőváltás, Alv Riemke helyét a brit Davis Davison vette át, és úgy tűnt, vele indul felfelé a társulat. 1950 őszén, az első négy fordulóban volt a mérleg, az Oberliga Südben csak egyszer, 1947-ben kezdte ilyen jól a szezont a gárda. Csakhogy Davison belekeveredett egy éttermi verekedésbe, felmondtak neki – és ezzel lemondtak az eredményről. Hebert Moll játékos-edzőként vette kézbe a csapatot, és hiába szerepelt egy válogatott, a legendás Jakob Streitle is a gárdában, a kilencedik helynél tovább nem jutott. A következő esztendőkben – dr. Max Schäferrel a kormányrúdnál – nyolcadik, majd hetedik hely jött össze, az országos bajnokságba jutás csak álom volt, de senki sem hitte, hogy még ennél is van lejjebb.

Azok után pedig különösen nem, hogy 1954 nyarán már világbajnoka is volt a Bayernnek. Sepp Herberger, a nyugatnémet válogatott szövetségi kapitánya ugyan az év eleji bő keretében még két Bayern-játékos, Lettlt és Bauert is behívott, de a rengeteg összetartás után már csak az utóbbi utazhatott el a csapattal Svájcba. (Ő volt a klub történetének negyedik vb-részvevője, előtte 1934-ben Haringer, 1938-ban pedig Goldbrunner és Streitle képviselte a bajorokat a sportág legnagyobb seregszemléjén.) Bauer két mérkőzésen jutott szóhoz, a magyarok ellen első összecsapáson (3-8), amelyen Herberger jobbára a második sorát szerepeltette, illetve a törökök elleni második ütközeten (7-2), amelynek a negyeddöntőbe jutás volt a tétje.

Később már nem számított rá, ettől még aranyérmet kapott, és ő is ott volt azon a rendezvényen, amelyen július hatodikán München népe a Marienplatzon megünnepelte a „berni csoda” összes résztvevőjét.

Egy ideig ez volt az utolsó futballünnep a bajor városban…

Háromból kettő megvan

A német (illetve akkor Nyugatnémet) Kupa volt a második jelentős trófea, amelyet a Bayern München el tudott hódítani, és ez a serleg is a második volt az ebben a sorozatban valaha nyerhető trófeák közül. Az első díj, az úgynevezett Aranyfácán-kupa 1935 és 1943 között volt „forgalomban” (ezt sohasem tudta megnyerni a Bayern), ám a világháború után Peco Bauwens, a DFB akkori elnöke úgy érezte, a trófea túlságosan is emlékeztet a nemzetiszocialista időkre, ezért új serleget készíttetett, amelyet 1953 és 1964 között kaptak a győztesek. Ezt a kupát hódította el negyedik csapatként a Bayern München 1957-ben.

Hét évvel később Bauwens szerint a kupa már nem felelt meg a DFB kulturális igényeinek, ezért megbízást adott egy kölni művésznek, Wilhelm Nagelnek az új trófea elkészítésére. Az új kupa – amelyet 1965-ben a dortmundi Aki Schmidt emelhetett a magasba először – 12,5 font súlyú, napjainkban már 52 cm magas, nyolc liter pezsgő fér bele, jelenlegi piaci értéke pedig legalább százezer euróra becsülik.

A Bayern München a saját szintjéhez képest katasztrofálisan teljesített az 1954-55-ös évadban az Oberliga Südben. Addigi története legkevesebb (42, akárcsak egy évvel korábban) gólját szerezte, illetve legtöbb (76) gólját kapta, a 30 bajnokjából mindössze hatot tudott megnyerni, ilyen gyászos szereplésnek pedig nem lehetett más a vége, mint a kiesés. A bentmaradásról végül 11 ponttal lecsúszó egyetlen sorsa 1955. április 3-án, a Stuttgarter Kickers elleni 1-1-gyel pecsételődött meg. A klub fennállása során először és utoljára kiesett a legmagasabb osztályból, szégyenszemre utolsóként.

A Bayern világbajnokai (I.)

Hans Bauer Az egyesület első világbajnoka, a küllemre mindig adó Hans Bauer 1948-tól 11 éven át szolgálta a Bayern Münchent, túlnyomórészt balhátvédként. Nála többször (226 mérkőzés) senki sem szerepelt a csapatban az Oberligában, ő volt a kapitánya az először Nyugatnémet Kupát nyerő együttesnek. A válogatottban 1951. december 23-án, Essenben, a Luxemburg elleni 4-1-re megnyert mérkőzésen mutatkozott be. Utolsó (ötödik) válogatottbeli fellépését 1958-ban, a franciák ellen (2-2) ünnepelhette.

A akkor már csak tiszteletbeli elnök, Kurt Landauer a nyilvánosság előtt követelte az azonnali visszajutást, amit a játékosok teljesítettek is, de csak kínnal-keservvel. Igazából csak a tavaszra állt össze a gárda, a Freiburger FC mögött a Singennel kellett küzdenie a második helyért, végül remek támadójátékának köszönhetően (a 89 gólnak nem volt párja a mezőnyben) a Bayern futott be.

Az már más lapra tartozik, hogy például a feljutás hazai pályán, 30 ezer néző előtt a Freiburgtól elszenvedett 2-1-es vereséggel kellett „ünnepelni”.

Az élvonalbeli idényt új edzővel, az osztrák Willibald Hahnnal, illetve az általa kitűzött merész céllal kezdte az együttes: a lehető legjobban meg kell keseríteni a nagyok életét, de nem az Oberligában (a 21 ezres átlagnézőszám dacára a tizedik helynél jobb nem jutott), hanem a Nyugatnémet Kupában. Pedig ott az elnökség szándékai szerint nem is kellett volna indulnia a gárdának, a vezetők ugyanis spórolni akartak az utazási költségeken, ezért figyelmen kívül akarták hagyni a sorozatot. Csakhogy Hahn addig erősködött, amíg a vezérkar bevállalta, hogy a csapat kiáll az első fordulóban, és elutazik a 400 kilométerre fekvő Neu-Isenburgba. A korábban még nyolcaddöntőbe sem kerülő Bayern pedig szárnyakat kapott, többek között négy hosszabbításos mérkőzésen keresztül elverekedte magát az augsburgi fináléig, ahol 1957. december 29-én a Fortuna Düsseldorf várt rá.

A korabeli tudósítások nem győzték kiemelni, az időjárás a kisebb játékerőt képviselő Bayernnek kedvezett: havazott, a talaj pedig jeges volt. A Düsseldorf nem tudta bemutatni a kombinatív játékát, a Bayern kiválóan rombolt, ha pedig átjutottak a védőfalán, még mindig ott volt Fazekas Árpád kapus. A hálóőr mindössze a második kupameccsét vívta, előtte a FIFA által kiszabott eltiltását töltötte, amelyet a magyar szövetség közbenjárására róttak ki rá, mert az 1956-os forradalom idején illegálisan távozott Magyarországról. A Bayern addig harcolt a játékjogáért, amíg célba nem ért – Fazekas pedig kupagyőzelemmel fizetett érte. Csakhogy a siker legfeljebb ideig-óráig feledtette a szurkolókkal a bajnoki kínokat, ráadásul gazdaságilag is nehéz helyzetbe került a klub, így mindenki örömmel fogadta, midőn 1958-ban Roland Endler került a Bayern München elnöki székébe. Az iparvállalkozóval együtt pénz is állt a házhoz, sikerült szerződtetni edzőnek az osztrák Adolf Pateket, és az 1958-59-es szezon előtt a keret is alaposan kicserélődött. Érkezett Willi Giesemann, Karl Botutta, Karl Mai, a magyar Zsámboki József, Milos Milotinovics, valamint Peter Grosser, velük pedig az elmúlt tíz év legjobb eredményét elérve negyedik lett a bajor alakulat. A 23 ezres átlagnézőszám, illetve az elért eredmények hatására az igazi nagycsapatok közé került a Bayern az Oberligában. A fellendülést beárnyékolta, hogy akkor már a szövetség nyomozott a Bayern ellen, pénzügyi szabálytalanságok miatt. A vizsgálat kiderítette, a klub vétett az előírások ellen, túlfizette a játékosokat. 1959. október 24-én, mai szóhasználattal élve, első fokon megszületett az ítélet: a Bayerntől az 1959-60-as idényben tíz pontot levonnak, mellékbüntetésként padig tízezer márka pénzbírsággal sújtják, továbbá csökkentenie kell a játékosok fizetését.

Bayern-ügyben ritkán volt olyan egységes a (nyugat-)német futballtársadalom, mint akkor. Még a nagy rivális 1860 München vezetői is kiálltak a városi vetélytárs mellett, a München főpolgármesteri címére pályázó Hans-Jochen Vogel a politikai kapcsolatait is latba vetette, és végül a tiltakozó hadjárat részleges eredménnyel járt. 1960. január 30-án a DFB bejelentette, „a nemzetnek tett szolgálataira”, illetve a klub közelgő hatvanadik születésnapjára tekintettel, csak négy pontot von le az együttes összteljesítményéből. Többek között emiatt maradt le a Bayern a nyugatnémet bajnoki címért zajló rájátszásról, és kezdte rossz előjelekkel a hatvanas éveket. Pedig az igazán nagy pofon még csak ezután kapta a zöld asztalnál…