Európa és a világ tetején

Aranykorát élte a Bayern München, amely a német egyeduralom kiharcolása után,

az évtized végén három egymást követő esztendőben megnyerte

a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, vagyis az öreg kontinenst is a lába elé térdepeltette.

Igaz, Udo Lattek nem ígért azonnali csodát, nem is tett azonnal csodát, viszont már az első teljes müncheni szezonjában letette a néhány évvel később legalábbis Európa-verő alakulat alapjait. Tapasztalatlansággal vádolták meg – ő pedig tapasztalan játékosokra épített. A váz megmaradt, csak néhány rutinos futballista (Olk, Ohlhauser, Starek) ment, helyettük jöttek a tinédzserek (a 18 éves Paul Breitner és Uli Hoeness), az alig húszévesek (Edgar Schneider és Rainer Zobel), valamint a 26 évével mellettük „aggastyánnak” számító Johnny Hansen.

Az inkább csikó-, mintsem kiforrott csapat már az első idényben letette a névjegyét, az első németként 1970-ben aranylabdát (a legtöbbet kétségkívül a vb-gólkirályi cím nyomta a latban a voksolásnál) és aranycipőt nyerő Gerd Müller vezérletével a Bundesligában ezüstérmes lett (ha az utolsó fordulóban, Duisburgban nem idegeskedik el a második félidőt, és nem kap ki 2-0-ra, hanem „csak” megtartja az ikszet, bajnok), a kupát pedig elhóditotta. Müller a Köln elleni finálé előtt vette át az aranylabdát, majd kifutott a pályára, ami igazából nagy szó volt.

A csatárnak elvben nem lett volna szabad játszania, a Peru elleni válogatott meccsen ugyanis kiállították, amiért a DFB eltiltotta. Csakhogy közben Lev Janis tiszteletére, és a fellépő világválogatottba Franz Beckenbauer is meghívót kapott. Kaiser Franz viszont sérült volt, a szervezők erre fel Müllernek postázták a következő levelet. A „Nemzet bombázója” pedig azt mondta, szívesen megy, de akkor a DFB engedje őt játszani a kupadöntőben. A szövetég pedig engedett… A finálét azonban nem ő, hanem a csereként beálló Schneider döntötte el, aki a hosszabbításban 20 méterről lőtte ki a felső sarkot, és segítette hozzá Latteket edzői pályája első jelentős trófeájához.

A következő idény végén jött az újabb, ráadásul ez már a Bundesliga salátástálja volt. Ez a szezon a rekordok évadjaként vonult be a Bayern történelmébe. A csapat 14 meccses veretlenségi sorozattal nyitott, összesen 55 pontig jutott (mint előtte és utána senki a kétpontos rendszerbe), 101 gólt termelt (utolérhetetlen csúcs), Gerd Müller egymaga 40-et szerzett (mint soha, senki), először játszott öt bayernes a válogatottban (1971. október 10-én, a lengyelek elleni 3-1-es siker alkalmával), később hatan letten Európa-bajnokok – ilyen diadalmenetet pedig még csak megközelíteni is nehéz. Felülmúlni egyenesen lehetetlen.

Ez a csodálatos menetelés egyébként méltó volt a régi stadion, a Grünwalder Strasse „búcsúszezonjához”, a Bayern ugyanis ekkor játszott utoljára a régi pályáján. A csapat pályaválasztóként 1972. június 3-án, az Eintracht Frankfurt (6-3) ellen lépett utoljára gyepre ebben az arénában, az utolsó bayernes gólt természetesen Gerd Müller ragasztotta be, némi meglepetésre viszont az új otthonban, az Olimpiai stadionban átengedte a nyitás jogát Johnny Hansennek. A Schalke elleni stadionavató egyúttal az 1971-72-es idény záró akkordja volt, Neudecker elnök elképesztő lobbimunkával kiharcolta, hogy már az olimpia előtt birtokba vehesse a klub az új szentélyt. A szövetség és a Német Olimpiai Bizottság erre végül engedélyt adott, az utolsó fordulóban a Schalkét már az új stadionban fogadta a Bayern (el is könyvelhette fennállása első milliós jegybevételét), meg is verte 5-1-re, és ezzel megszerezte a bajnoki címet.

Neudecker elnök ekkor jobban forszírozta, hogy a hazai sikerek mellett (helyett?) lassan illene a nemzetközi porondon is maradandót alkotni, erre azonban még egy évet várnia kellett a fővezérnek. 1973 tavaszán ismét csak a bajnoki cím került a Säbener Strasséra (gyakorlatilag rajt-cél győzelmet aratott a klub, négy körrel a vége előtt már lehetett ünnepelni), a BEK-ben viszont a zeniten lévő Ajax még nagy falat volt a bajoroknak. Az idegenbeli 0-4-et a hazai 2-1 nem tudta kompenzálni. A bajnoki cím mellett Sepp Maier Bundesliga-csúcsa (a 212-nél leragadó Berti Vogtsot hagyta el a sorozatban lejátszott Bundesliga-meccsek tekintetében), Franz Beckenbauer aranylabdája, illetve a Kaiserlauternnek klasszikus mesterötöst vágó Gerd Müller produkciója volt a gyógyír az Ajaxtól kapott pofonra.

Egy év múlva viszont már a riválisoknak kellett keresniük a Bayern elleni orvosságokat, hiszen a gárda a Német Kupa kivételével mindent besöpört. A Bundesligában túl sok vita nem volt az aranyérmes kilétről, a BEK-ben viszont tele volt buktatókkal a csúcsig vezető út. Az első fordulóban a svéd Atvidabergen csak tizenegyesekkel tudott túljutni a Lattekbanda, igaz, a meccs mellett csatárt is nyert, hiszen néhány héttel később a duplázó Conny Torstensson már Münchenben szerepelt. Az ő érkezése előtt azért még a Dynamo Dresden elleni, első „birodalmi” ütközet is lezajlott, a Bayern 7-6-os összesítéssel maradt életben. Az életben maradásért már területen is tett a klub: a körülményektől és az életektől való félelmében nem volt hajlandó az előre lefoglalt Newa hotelban lakni, hanem csak a meccs napján utazott el Drezdába.

A CSZKA Szófia elleni negyeddöntő – első német csapatként immár reklámmal a mezen futballozva – sima volt (4-1, 2-2), miként az Újpest elleni elődöntő (1-1, 3-0) is, a döntőre, pedig úgy állhatott ki a csapat, hogy a bajnoki címet sorozatban harmadszor is besöpörte, miként Gerd Müller is klasszikus mesterhármast ért el a gólgyárosok vetélkedésében. Ráadásul a brüsszeli helyszín sem tűnt éppen rossznak, hat játékos két évvel korábban a Heyselben lett Európa-bajnok. Ehhez képest az Atlético Madrid elleni finálé a rendes játékidőben nem hozott gólt, a hosszabbításban a spanyol Luís a 114. percben szabadrúgásból mattolta Maiert, és az Atlético játékosai már-már rátették a kezüket a kupára. Loraux bíró már azt tervezgette, mikor fújja le a meccset, amikor „Katsche” Schwarzenbeck meglódult, aztán 30 méterről minden átmenet nélkül laposan, a vizes talajt jól kihasználva, a kapuba bombázott.

Az akkori szabályok szerint még nem voltak tizenegyesek, hanem két nappal később második mérkőzést kellett rendezni. Az pedig annyira egyértelmű volt, hogy még a spanyol lapok is azt írták: „A fenomenális Bayernnél jó kezekben van a kupa!” Müller és Uli Hoeness is duplázott, így első német csapatként a Bayern München hódította el a legrangosabb európai klubtrófeát. Az már csak a hab volt a tortán, hogy hatan néhány héttel később a Nationalelf tagjaként a Világkupát is a magasba emelhették.

Valahol törvényszerű volt, hogy ilyen remek évadot visszaesés követ, már ha egy olyan szezont visszaesésként lehet értékelni, amelyben sikerült megvédenie a BEK-serleget. A Bundesligában szinte semmi sem jött össze (10. hely, úgy, hogy fennállása során először, az első fordulót követően még utolsó is volt a társulat) a Karl-Heinz Rummeniggét immár a soraiban tudó, Paul pai porond újfent diadalmenetet hozott. A Szuperkupa-mérkőzés ugyan elmaradt, a Magdeburggal terminusnehézségek miatt nem sikerült megegyezni, ettől még a két klub nem kerülhette el a találkozást. A BEK második fordulójában ugyan a már a vb-n is elegendő bosszúságot okozó Sparwasser mindkét meccsen beköszönt Maiernek, csak éppen a Gerd Müller nevű gólüzem továbbra is mindent felülmúló hatékonysággal termelt. Tavasszal, immár Dettmar Cramerrel a kormányrúdnál (Latteket január másodikán rúgta ki a vele szinte folyamatosan hadban álló Neudecker elnök, és Beckenbauer tanácsára az akkor éppen az Egyesült Államok válogatottját, irányító trénert ültette le a müncheni padra) az Ararat Jereván (2-0, 0-1) majd a Saint-Étienne (0-0, 2-0) sem volt túl nagy falat, viszont a döntőben nem a Bayern volt a jobb. Csak éppen, ha kicsit előreszaladunk, és kölcsönvesszük Gary Lineker örökbecsűjét, „ a futball olyan játék, amit huszonketten  játszanak, és a végén mindig a németek nyernek”.

Mint most is. A Parc des Princes-ben a Leeds Uneed előbb megfélemlített (Böjrn Andersson és Uli Hoeness már a szünet előtt harcképtelen volt), aztán futballozott – és végül kikapott. Bulle Roth Torstensson, Müller pedig Kapellmann beadását váltotta gólra, két gól pedig bőven kupagyőzelmet ért, hiszen Maier lehúzta a rolót.

A szerencse a következő kiírásra is a bajorok partnerévé szegődött, csak a Saint-Étienne elleni fináléban kétszer segített a kapufa a csapaton, a gólt meg az a Roth szerezte, aki a negyedik európai kupadöntőjében mér harmadszor volt eredményes. Korábban viszont nem  a járt utat taposta a Bayernt. Egy Benfica-kaliberű társulatot például ritkán vernek meg a BEK-ben 5-1-re (most igen), játékost ritkán ütnek le szurkolók a meccsen (Müller kapott az elődöntőben, a Bernabéuban az egyenlítő gólja miatt – és ahogyan számítani lehetett, a csodacsatár nem felejtett, a visszavágón még 18 méterről is képes volt a hálóba ágyúzni), és hogy a gyengébb bajnoki forma egyáltalán nem nyomta rá a bélyegét a nemzetközi szereplésre.

Ezt követően viszont bebizonyosodott, Beritner jósnak sem éppen utolsó. A kiváló középpályás már a Reál-ba igazolásakor úgy vélekedett: „A Bayern jóllakott játékosok gyülekezete, és ez meggátolja az újabb sikerek elérésében.” Ha nem is azonnal, de 1977-re beigazolódtak a szavai! A Szuperkupa hagyományos elvesztése (máig ez az egyetlen nemzetközi trófea, ami hiányzik a klubház vitrinjéből). Utána a Világkupát még sikerült elhódítani, aztán viszont néma csönd. A világkupáért zajló ütközet első felvonásán a körülmények (havas pálya, amit vízágyúk segítségével próbáltak letakarni – jégkorongra inkább alkalmas volt az Olimpiai stadion talaja, mint futballra) és a Bayern együttes erővel térdre kényszerítette (2-0) a Cruzeirót, a visszavágón, pedig a 117 ezer őrült brazil drukker egyszer sem tudta Maier kapujába „üvölteni” a labdát. Nagyjából ez volt a szezon egyetlen igazán örömteli pillanata. A Bundesligában csak hetedik hely csúszott ki, olyan történelmi kudarccal, mint a Schalke elleni, hazai 0-7, illetve az összesen kapott, ugyancsak klubrekordot jelentő, 65 kapott gól. Ennél csak a három kiesőt mattolták többször a riválisok… A BEK sem volt mentsvár, a Dinamo Kijev a negyeddöntőben megálljt parancsolt a társulatnak, amely ráadásképp még Franz Beckenbauert is elveszítette.

Szezonról szezonra a Bundesligában

1970-1971      2.         34        19        10        5          74-36              48

1971-1972      1.         34        24        7          3          101-38                        55

1972-1973      1.         34        25        4          5          95-53              49

1973-1974      1.         34        20        9          5          95-53              49

1974-1975      10.       34        14        6          14        57-63              34

1975-1976      3.         34        15        10        9          72-50              40

1976-1977      7.         34        14        9          11        74-65              37

1977-1978      12.       34        11        10        13        62-64              32

1978-1979      4.         34        16        8          10        69-46              40

1979-1980      1.         34        22        6          6          84-33              50

A nemzetközi porondon

BEK-döntő – 1974

Bayern München-Atlético Madrid

1-1  (0-0,0-0,0-0) – hosszabbítás után

Brüsszel, Heysel-stadion, május 15., 48 700 néző, vezette: Loraux (belga)

Bayern München: Maier – Hansen, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Breitner – Roth, Zobel, Kapellmann, U. Honeess – Torstensson (Dürnberger, 75.), G. müller. Edző: Lattek

Atlético Madrid: Reina – Melo, Capon, Adelardo, Heredia – Luis, Eusébio, Irureta – Ufarte (Becerra, 69.), Garate, Salcedo (Alberto, 90.). Edző: Loenzo Gólszerző: Schwarzenbeck (119.), ill. Luis (114.)

Megismételt BEK-döntő

Bayern München-Atlético Madrid 4-0 (1-0)

Bursszel, Heysel-stadion, május 17., 23 300 néző, vezette: Delcourt (belga)

Bayern München: Maier – Hansen, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Breitner – Roth, Zobel Kapellmann, U. Hoeness – Torstensson, G. Müller. Edző: Lattek

Atlético Madrid: REina – Melo, Capon ADelardo (Benegas, 61.), Heredia – Luis, Edusébio, Alberto (Ufarte, 65.) – Garate Salcedo, Becerra. Edző: Lorenzo Gólszerző: U. Hoeness (28.,93.), G. Müller (58.,72.)

BEK-döntő – 1975

Bayern München – Leeds United 2-0 (0-0)

Párizs, Parc des Princes, május 28., 50 000 néző

Vezette: Kitabdjian (francia)

Bayern München: Maier – Dürnberger, Beckenbauer,

Schwarzenbeck, Andersson (Weiss, 4.) – Roth,

Zobel, Kapellmann – U. Hoeness (Wunder, 42.),

G. Müller, Torstensson. Edző: Cramer

Leeds United: Stewart – Reaney, F. Gray, Madeley,

Hunter – Bremner, Giles, Yorath (E. Gray, 80.) –

Lorimer, Clarke, Jordan. Edző: Armfield

Gólszerző: Roth (71.), G Müller (81.)

BEK-döntő – 1976

Bayern München – Saint-Étienne 1-0 (0-0)

Glasgow, Hampden Park, május 12., 54 864 néző,

Vezette: Palotai (magyar)

Bayern München: Maier – Hansen, Schwarzenbeck,

Beckenbauer, Horsmann – Roth, Dürnberger,

Kapellmann – U. Hoeness, G. Müller, K.-H. Rummenigge.

Edző: Cramer

Saint-Étienne: Csurkovics – Repellini, Piazza, Lopez,

Janvion – Bathenay, Santini, Larque – P. Revelli, H.

Revelli, Sarramagna (Rocheteau, 82.). Edző: Herbin

Gólszerző: Roth (57.)

Kaiser Franz rekordot jelentő, hétmillió márkáért (a változatosság kedvéért szintén csúcs volt a tanácsadónak, Robert Schwannak juttatott 1,4 millió euró is) a New York Cosmos játékosa lett. A negatív trenddel a következő évadra sem sikerült szakítani, és ezt már Dettmar Cramer edző sem élhette túl. 1977 novemberének utolsó napján, a sorozatban elszenvedett ötödik vereséget követően menesztették, majd szinte megszöktették Frankfurtból Lóránt Gyulát, a diktátort. Az aranycsapat legendás védője hozzálátott a rendcsináláshoz, de a kiteljesedésre nem maradt ideje. A mélypontot jelentő 12. helyet még lenyelte a vezérkar (Gerd Müller, igaz, névrokonával, Dieter Müllerrel holtversenyben, még ilyen gyászos idényben is gólkirály tudott lenni), az őszi botladozások viszont – holott akkor már a Braunschweigből visszatérő Breitner is a fedélzete volt – már soknak bizonyultak. Lórántnak 1978 decemberében, hivatalosan egészségügyi okokból, mennie kellett, és a vezetők, akkor még úgy tűnt, ideiglenes jelleggel, az addigi asszisztenst, Csernai Pál kezébe helyezték a csapat sorsát.

A végleges megoldást, legalábbis azt hitték a vezetők, márciusra találták meg, méghozzá Max Merkel személyében. A játékosok szinte azonnal reagáltak, és Maier, valamint Breitner vezérletével fellázadtak, erre válaszul Neudecker elnök lemondott. Egy hónappal később Willi O. Hoffmannt választották meg a helyére, a menedzser a mindössze 27 éves Uli Hoeness lett, a maguk kis háborúját, azaz Csernai maradt a kispadon.

Hogy ez mekkora nyereség volt, igazából az 1979-80-as idényben érződött. A csapat ugyanis úgy tudott bajnoki címet nyerni, hogy két dudás (Paul Breitner és az 1980-ban aranylabdát nyerő Karl-Heinz Rummenigge) megfért egy csárdában; hogy két világbajnok visszavonulása mellett volt kénytelen dönteni, Sepp Maier súlyos autóbalesete, „Katsche” Schwarzenbeck pedig az Achillesín-sérülése miatt; hogy a Hamburg végig versenyben volt a társulattal. Csak éppen a finishben megint a Bayern tette oda magát a legjobban.

Mint az idők folyamán előtte és utána még oly` sokszor.